Első csepp

° Ott ült velem szembe, asztalon pihenő kezemet fogta sajátjával. Arcán szomorkás mosoly ült, tekintete vegyes érzésekkel volt tele. A fájdalom, a szomorúság dominált, de a kedvesség fénye akkor is ott ült íriszein. Hüvelykujjával megsimította kézfejem és mosolyát továbbra is megtartva ejtette ki a szavakat, amik megváltoztatták az életem további hónapjait, éveit.

- Nem tudnám elviselni azt a fájdalmat, ami azzal jár, hogy a párom mást szeret úgy, ahogy én őt. °

~¤~

- Kiakadok, ha nincs meg a kulcsod!

- Nyugi, megvan! – húztam elő hosszas kutatás után lakásom ajtaját nyitó cuccot. – Ugye azért a tied is megvan?

- Meg, de otthon hagytam, siettem, hogy időbe a sulinál legyek.

Mindketten lerúgtuk a cipőinket, a szobámba levágtam a táskámat az asztalomra, egy otthoni melegítővel együtt elvonultam átöltözni. Mire visszaértem, HongKi már a bevetetlen ágyamon ücsörgött, a macskát nyomorgatva. Tudja jól, hogy a dög nem szereti, ha simogatják, csak akkor, ha őnagysága úgy akarja és akkor is csak a fején. De neki akkor is mindig meg kell gyötörnie, mert tudja, hogy ideges lesz tőle. Fejemet megrázva huppantam le mellé, a macska felém nézett, szinte kiolvastam a szeméből, mire is gondol. „Minek hoztad ezt a fura valamit megint ide? Szedd már le rólam! Ha nem segítesz, leszarom a szőnyeget!” Egy ideig még hagytam, had szenvedjen, megérdemelte, mert összekarmolta a kezem, és még dorombolt is mellé! De aztán, amikor már morogni kezdett, akkor megszabadítottam a kínoktól, de az másnap reggelig nem jött a közelembe, és mindig tisztes távolból bámult, a leggonoszabb nézésével.

- Nagyon utál, ugye tudod?

- Tudom, nem is merek itt aludni, a végén álmomba megtámad.

- Nem csinál ilyet, ő szemtől szembe támad… elhiteti veled, hogy cuki, és szeret és hízeleg, aztán miközben dorombol, jól beléd mélyeszti a fogait…

- Tapasztalat? – kérdezte vigyorogva.

- Ááá, dehogy! – emeltem fel az előbb vázolt taktika áldozatául esett végtagomat. Persze, jól kiröhögött, mint mindig.

A szokásos, értelmetlen hülyeségekről szóló beszélgetésünk után valahogy a malacfejű kezébe került a laptopom és az előzményeimbe megkereste a legutolsó One Piece részt, amit láttam és elkezdtük nézni, hiába látta már, mert én le vagyok maradva. A végtelen történetet végtelen filler áradat követte (khmmm Naruto) és persze nem maradhatott ki a sorból egymás leverése játékban.

- Mért hagytátok ott a dormot? – szólaltam meg random.

- Ez most így honnan jött? – kérdezte értetlenül, mire csak vállat vontam.

- Csak fura, hogy már egy ideje mind vagy szülőkkel, vagy egyedül laktok. Minden más banda dormozik.

- Hát, volt egy csúnya esetünk sasaeng fanokkal…

- Fúj, arra emlékszem. Pont felmentem veletek együtt, úgyhogy láttam… Meg mehettünk mindent újra beszerezni.

- Iggeeen, meg tudod hét év összezárva… Már kellett, hogy külön legyünk – vont végül vállat.

- De ez se feltétlen jó rátok nézve. – Értetlen, kíváncsi tekintetére sóhajtva kezdtem kifejteni a dolgot. – Mármint, te sokszor nem vagy ott próbán, csomó más elfoglaltságod van, filmek, sorozatok. A többiek is szanaszét laknak, alig találkoztok, maximum a maknae line. Ilyen szempontból fasza dolog a dorm, mert legalább összetartotok, és minden hülyeségét elviselitek a másiknak, meg így könnyebb együtt dolgozni. Legalábbis szerintem.

- Hmm…

- Lehet hülyeség, meg én nem látok bele a dologba, de, SZERINTEM, hogy még tovább kihúzzátok együtt, és hogy a többiekbe fel se merüljön, hogy kilépsz, jó lenne ez az együttélés.

- Kilépni? Én? – bólintottam kérdésére. – Szerintük ki fogok lépni?

- A te bandád, te vagy a frontember. Neked kéne tudni.

- Minseo, mondtak neked ilyet, hogy szerintük ki fogok lépni? – nézett rám komolyan, két kezével vállaimat fogva. Tekintetemet elemeltem róla, gondolkozva, mégis mit válaszoljak. Végül visszanéztem rá, és úgy válaszoltam.

- Egyszer, egy kicsi sojou után beszélgettem Seunghyunnal meg Minhwannal és akkor mondták. Félnek, hogy ez lesz.

- De hát… Tudhatnák, hogy sose tennék ilyet!

- Akkor mond meg nekik. Ha neked is elmondják ezt, akkor biztosítsd őket, hogy nem lesz így. – Hangom és tekintetem is komoly volt. Kezeit leemelte vállaimról, és ölébe ejtette őket. Hozzá közelebb lévő kezemmel megszorítottam övét, mire rám emelte eddig combját bámuló szemeit. Kedvesen rámosolyogtam és lassan feltápászkodtam az ágyról, kezét még mindig fogva. – Elfutok zuhanyozni, addig ne nyírjátok ki egymást az öreglánnyal! – szavaimra végre újra elmosolyodott.

- Nem ígérek semmit.

°˘°˘°

- Beágyazzak neked a kanapén? – kérdeztem a fürdőből visszatérőt, aki éppen vizes haját dörzsölte egy kis törölközővel.

- Jó nekem itt is – mosolyából megértettem mire céloz. Megadóan sóhajtottam, majd arrébb csúsztam az ágyon.

- Úgyis mindig arra kelek reggel, hogy itt fekszel… - jegyeztem meg, miközben vigyorogva bemászott mellém.

- Legutóbb gimisek voltunk, amikor megengedted.

- Élvezd ki, lehet nem lesz több ilyen.

- Csak szólok, hogy nem hoztam A párnám – emelte ki az „a” betűt, utalva a kis ölelő párnájára.

- Fasza… Amíg nem vagy büdös elviselem… - mondatomra egyből átdobta egyik karját vállamon és vigyorogva húzott közelebb magához. – Mondom, ebből nem csinálunk rendszert.

- Persze-persze… Belegondoltál már abba… - kezdett bele egy kis csönd után – hogy, ha egy fangirl lenne ilyen helyzetbe, mit reagálna.

- Én is az vagyok.

- Tudom, te vagy az elsőszámú, de ha csak egy sima fan lennél, aki nem ismer tízen nem tom’ hány éve, akkor tuti nem kötekednél, és meg se mernél szólalni mellettem. Szerinted?

- Úr Isten! Lee HongKi a rock és filmsztár! Jézusom! – hangomat elváltoztattam kis nyávogósra, mire a mellettem fekvő felröfögött. Igen, jól olvasod, felröfögött. Mert egy malac. – Jaj, valami rosszat mondtam és most kinevet. Oppa ne nevess! – már majdnem legurult az ágyról, engem is magával húzva, úgy kellett elkapnom. – Ahj, ez de kínos! Biztos valami butaságot mondtam, azért nevet rajtam oppa… - ezután a mondat után kis szünetet tartottam és elröhögtem magam végre én is. – Ennyit bírtam!

- Még le is oppáztál! – röfögött tovább.

- Én csak imitáltam egy kis fanpicsát – vontam vállat. - Nade! – csaptam hasba a fetrengés miatt átfordult malackát. – Alvás, mert ma megyünk túrázni. – Akkor már hajnali egy-két óra lehetett, mire végre lenyugodott, és visszafordult abba a pozícióba, ahol én foglaltam el az ölelő párnája helyét.

~¤~

Másnap, vagyis aznap, valamikor kilenc óra körül sikerült magamat és őt is kirugdalnom az ágyból. Én se tudok felkelni sose, ő meg aztán pláne nehéz eset, de amikor szó szerint lerúgtam az ágyról, akkor már hajlandó volt felkelni.

Emlegettem itt ezt a túrát, de gondolom, nem értitek miről beszéltem pontosan.

A régi sulis barátainkkal szoktuk bejárni ezt a kört, de néha a többi bandatag is társul hozzánk. Mindig ugyan azt csináljuk. De full ugyan azt. Elmegyünk egy helyre, ahol szintekre osztjuk a programot. Minden szinten mást csinálunk és szépen lassan haladunk felfelé. Először a játékterembe megyünk, ahol HongKival rendszeresen kihalászunk minden cuki plüsst. Minden játékkal játszunk, mert olyan nincs, hogy egyet is kihagyunk. Amikor már megunjuk, felmegyünk a következő szintre billiárdozni. Ott olyan három-négy órát töltünk el és közben jjajangmyunt rendelünk. Utána az utolsó szinten pedig bekajálunk és iszunk, HongKi pedig tolja a bebaszós livejait.

Gyorsan felöltöztem és rendbe szedtem elaludt fejemet, amíg barátom tömte a fejébe gyors reggelijét. Ha ő beszabadul a fürdőbe, egy ideig nem jön ki onnan. A divatterroristák életéhez hozzátartozik a fél órás fürdő használat, és még keveset mondtam. Elkészültem aztán visszamentem a konyhába, ahol az utolsó falatokat pusztította, majd helycserés támadás és én ültem le enni. Megkajáltam és el is mosogattam a szutykos edényeket, de HongKi még mindig a fürdőben volt. Nagyot sóhajtva mentem a fürdőhöz és bekopogtam.

- Öregem, ha nem sietsz, rád töröm az ajtót!

- Gyere, csak jót látnál! - hallottam, hogy vigyorog, megforgattam szemem és benyitottam a fürdőmbe. Majdnem rácsaptam a falapot, mert pont nyitni akarta az ajtót. Meg is lepődött rendesen.

- Én mondtam, hogy bejövök - vontam vállat. - Örülj, hogy nem berúgtam!

- Ez most meglepett - röhögte el magát.

- Szedd össze a cuccaid és go! - azzal ott is hagytam, hogy összeszedjem HongKi táskájába szükséges cuccaimat. Pénztárca, telefon, külső aksi és iratok. Ha neki van táskája, nekem minek kéne vinnem? Mindig így pakolunk, így egyszerűbb. Ő a férfi, vigye az én rengeteg holmimat, amik maximum egy kilót nyomnak. Ő közbe írt Daesiknek, hogy indulunk, és ott találkozunk.

Buszra pattantunk és az álmosság miatt, csak zenét hallgatva mentünk, a fáradtságtól oldalra billenő fejjel, a végén a vállára dőlve elszundítottam egy kicsit, ő meg a fejemnek döntötte buksiját. A jó megállónál felébredtünk és le is szálltunk, hogy átszálljunk a következő közlekedési eszközre. Azon már annyira nem voltam álmos, de a malac itt is elszundított egy kicsit a vállamra fektetve fejét. Addig válaszoltam néhány barátnőm üzenetére, amiket este ignoráltam, mert ha ott van nálam a coca, akkor a többiekkel nem fogok írogatni.

A kis túra helyszínünkhöz legközelebbi megállónál felébresztettem alvó malackát és az épület előtt ácsorgó ismerős csordához sétáltunk. Ahogy mondataikból kivettem, éppen rólunk beszéltek nagy hahotázások közepette.

- HongKi is ott van, persze, hogy késnek! - nevetett Seunghyun.

- Lehet este nem aludtak és ezért nehéz volt a kelés. - Jaejin arcán perverz vigyor húzódott, észre se vette, hogy közbe mögé értünk. Jól hátba csaptam, mire úgy megijedt, hogy még fel is kiáltott.

- Csá! - morogtam nekik gyilkos pillantással.

- Oh, noona, szia! - köszönt oda nekem kedvenc basszerosom kicsit ijedten. - Mi újság? Hogy-hogy késtetek?

- Hát biztos nem azért, mert összefeküdtünk éjjel - forgattam meg szemeim.

- P-persze, hogy nem. Ki mondott ilyet? – Kinevettem a halálfélelmével küzdő Jaejint és vállát valamennyire átkarolva elindultam vele.

- Let’s go guys!

Elő szél

°Az eső szakadt, a lehulló cseppek lassan átszínezték az aszfaltot. Egymással szemben álltunk a szakadó záporban, esernyő, vagy bármi védelem nélkül. Szememből könnycseppek hulltak, amik az ég könnyei miatt nem látszottak, de Ő látta rajtam, hogy megtörtem. Mosolyt erőltettem arcomra, és gyenge hazugság gyanánt, csak ennyit mondtam.

- Minden rendben!°

~¤~

Telefonom csörgése ébresztett, a már jól ismert csengőhangra nyöszörögve nyúltam a kis készülékért. A zöld jel megnyomása után fülemhez emeltem a kütyüt és rekedt hangon beleszóltam.

- Mi van?

- De morcos itt valaki! – nevetett bele hívóm a vonal túloldaláról. – Nem kéne már a suliban lennie a tanár néninek? – hangját pimasz kisgyerekekéhez hasonlóra változtatta, mire csak megforgattam szemeim.

- Nincs első két órám. Aludhattam volna még, ha nem keltesz fel…

- Hupsz, bocsi! – kuncogott bele a készülékbe.

- Már mindegy, de mért hívtál? És te hogy-hogy ébren vagy?

- Munka van, de az estém szabad, úgyhogy gondoltam neked szentelem az estém, holnap meg szombat, szóval bejárhatnánk a túránkat.

- Benne vagyok, kik jönnek?

- A banda, meg Daesik, Youngchoon és Daehoon. Lehet Yongsin is jön Seunghyunnal.

- Fasza, az összes palim ott lesz – nevetem el én is magam.

- Ugye milyen jó? Összehozom a háremed! Nem kell megköszönnöd! – elkuncogta magát mondata végén. – Mikor végzel? Elmegyek eléd a sulihoz.

- Kettőkor. Kérlek… Ma ne úgy öltözz fel, mint  akit telibe hányt egy csillámláma!

- Nem is szoktam úgy öltözködni! Nem tom’ miről beszélsz.

- Mutassak képeket?

- Inkább ne! – nevetve utasította el a ”csillámhányás ruháid, amiktől szabadulj meg” bemutatómat. Pedig olyan szép gyűjteményem van ezekről a darabokról, egyszer muszáj lesz megmutogatnom neki mind. – Akkor suli után találkozunk! Pá!

- Oksa, csákány! – jókedvűen nyomta ki a telefont, ezzel újra teljes csöndet teremtve szobámban. Álmosan terültem el az ágyon, az órám még csak háromnegyed nyolcat mutatott. Az első óra se kezdődött még el. Ennek örömére fejemet belefúrtam párnámba, kis gombóccá összehúztam magam és a takarót orromig felhúztam. Még hallottam, ahogy a dögöm… vagyis a cicám bejön a szobába és a lábamhoz fészkeli magát.

A személy, akivel beszéltem a legjobb barátom. Még alsó középben kerültünk egy osztályba és hamar jóba lettünk, mert én voltam az egyetlen lány, aki nem volt odáig érte, mert „juj ilyen fiatalon színész vagy”.Meg japánon egymás mellett ültünk és valahogy meglátta, miket hallgatok, és elkezdtünk róla beszélgetni. A jó ízlés már akkor is megvolt mindkettőnknél. Már gyerekként is kicsattant az energiából, és egész aranyos kölyök volt, a kis szemüvegével, kicsit ferde, vámpírszerű fogaival és nagy kutyus szemeivel, amik a mai napig is megvannak, pedig ma már egy felnőtt férfi.

Én akkor is a csendesebb gyerekek közé tartoztam. Az a tipikus ”bro” lány voltam az osztályban, aki fiúkkal lógott és már amennyire az iskolai egyenruha engedte, fiús voltam. Drága barátom mellett viszont én se voltam annyira csendes, az órákon sokszor beszélgettünk, szünetekben a baromságainktól zengett az osztályterem, már amikor jött suliba. Színészként sokat kellett hiányoznia.

Felső középbe is ugyan oda mentünk, és valahogy megint egy osztályba kerültünk. Másodikban történelem fakultációra mentem. Mit csináljon az ember lánya, ha úgy ragad rá minden, ami a múltban történt, mint normál emberre a kosz… Szeretem is a mai napig, így természetes volt, hogy, amikor választani kellett, a töri felé léptem. Barátom pedig színjátszó szakkörre ment minden délután, és mellette tanulta a drámát, az irodalmat és egy szerencsés lehetőség miatt énekelni is.

Egy sorozat szerep miatt felfigyelt rá egy cég, pontosabban az FNC, és a szárnyaik alá vették. Amikor pedig összeállt köré egy banda, nagyon lelkes lett a debütálás miatt. Hah, még emlékszem, amikor megláttam a debüt dalukat… Előtte nem nagyon hallottam énekelni, maximum, ha hülyéskedtünk. Pont ott volt nálunk, hogy együtt nézzük meg a klipet. Amint vége lett a számnak…

Teljesen ledöbbenve ültem az ágyamon a laptopomat szorongatva, mellettem barátom kíváncsian fürkészte arcomat, szokásos mosolyával, ami miatt sok lány olvadozni szokott.

- HONGKI EZ MÉGIS MI VOLT? – szólaltam meg végül.

- Nem tetszik? – kérdezte mosoly nélkül.

- Hülye vagy?! Mért kellett ahhoz egy banda, hogy megtudjam, milyen hangod van?! Öregeeem! – reakciómon elnevette magát. – De most komolyan! Hogy lehet egy ilyen... egy ILYEN srácnak, mint te, ilyen hangja?!

- Mintha valami selejt lennék… - játszotta meg a durcást, még mindig mosolyogva. – Akkor tetszik?

- Még kérded? Megvan az első számú rajongótok! Hallgassuk meg még egyszer!

- Akkor te vagy az első Primadonnánk – vigyorgott rám.

- Ha ez a fanjaitok neve, akkor igen! – újra elindítottam a számot, ami a Love Sick címet viseli és nagy szemekkel figyeltem a képet. – Ő kicsoda? – mutattam rá az egyik gitárosra.

- Ő Jonghoon. – válaszolt nekem készségesen.

- És ő? – böktem ujjammal a dobos srác felé.

- Minhwan, a maknae.

- És ő? – kérdeztem végig az összes tagot, ő pedig válaszolt és mesélt nekem róluk.

Nagyon odáig voltam az FT Island-ér már az első számuk óta. A zene stílusa is tetszett, és na! HongKi hangja elképesztő volt, és ezt nem elfogultságból mondom. Az évek során pedig csak még elképesztőbb lett. Ahogy ő maga is egyre kevésbé volt kisfiús, úgy a hangja is egyre erősebb és férfiasabb lett.

Persze emiatt a suliban is egyre több kis liba vette körül. Abba a korba voltunk, amikor mindenkinél volt barát, barátnő, kis szerelem, csalódás, és akkor fogadtuk meg, hogy nem fogunk egymásba szeretni és nem hagyjuk cserbe a másikat. A második szerintem egyértelmű, így csak megerősítettük a másiknak, hogy így lesz. Az első viszont ilyen kis légből kapott kijelentésnek tűnhet, hiszen az ember nem tudja irányítani kibe szeret bele. De mi úgy gondoltuk akkor, hogy velünk sose fog megtörténni, hogy a BFF szint tovább haladna.

Közép suli után go az egyetem felé. Amíg én történelem és irodalom szakos tanárnak készültem, ő megcélozta a Kyunghee Egyetem színház és film szakát. Színészi karrierjét nem akarta feladni, és nem is adta, hála az égnek!

És hogy most mi van? Mármint, ahol elkezdtem a történetet… Nos, 2015 év eleje, és ő turnézgat, filmezget, zenél, éli a kis rock sztárokéra emlékeztető életét, amibe valamiért rengeteg a szabadidő, ha itthon Szöulban tartózkodik, mindig van ideje engem zargatni és iszogatni a srácokkal.

Én meg… felső középben tanítok, szenvedek az érettségiztetéssel és a dolgozatok tengeréből sokszor ki se látok. Így, hogy mellé osztályfőnök lettem, még több dolgom akad, de addig is elfoglalom magam. Persze, van azért szabadidőm is, néha sikerül engem is elrángatniuk focizni, vagy végigjárni a szokásos túránkat. Ha nincs időm, és passzolni akarom az estét, akkor képesek eljönni a lakásomra és elvinni magukkal. Vagyis… bejönnek, rám parancsolnak, hogy öltözzek, de mivel mindig abba a ruhába vagyok otthon, mint amibe hazaérek a munkából, így felkap valamelyik és kivisznek a lakásból. HongKi meg zárja az ajtót. Jó fej társaság… De én bírom őket.

Legközelebb, amikor felébredtem már a megszokott ébresztő hangom rántott vissza a valóságba az álmaim tengeréből. Az ébresztőt többször is szundira nyomva, negyedóra fetrengés után, kínkeservesen kicsomagoltam magam a puha takaróm védelméből, kicsoszogtam a konyhába megcsinálni reggeli energiabombámat, a kávémat. Kedvenc bögrémbe töltöttem a fekete csodából, hozzátettem a számomra elég cukrot, és felöntöttem bőségesen tejjel. A kollégáimtól mindig megkapom, hogy a gyerekek isszák így, de nem tehetek róla, hogy így szeretem.

A jó hideg, életet adó löttyel kezembe vánszorogtam tovább a fürdő felé, ahova már előtte nap bevittem a ruháimat. Megmosakodtam, arcmosással, fogmosással mindennel együtt és egy villám felöltözés után, már felébredve mentem vissza a szobámba. Minden szükséges cuccomat behajigáltam a táskámba, a konyhába az ebédemet is bedobtam a tanszerek mellé. A macska megetetését követően pedig már indultam is el otthonról, gyalog… Mert jó volt az idő. Na, jó… Nem jött akkor busz, így muszáj volt.

Harmadik óra előtti szünetre értem be, a tanáriba lepakoltam a holmijaim, kaja a hűtőbe, a már előre kinyomtatott dolgozatokat magamhoz vettem az asztalról és célba vettem a ”kedvenc” osztályomat. Mint mindig, most is örültek nekem… Náluk ez annyit tesz, hogy a lányok csöndben figyelnek, ami tök király! De a fiúk, akik sajnos többségben vannak az említett osztályban… Szemtelenek és tiszteletlenek, lehetek én akármilyen rendes velük. Értem én, hogy huszonnégy évesen nem számítottam sokkal idősebbnek, de ez nem tudott érdekelni akkor se. Ha büntetést kapnak a hülyeségeikért, akkor meg a tanár a hülye. De, nekem mindegy volt, akkor se hatott meg túlzottan, ha megsértődtek rám. Ha nekik jó, hogy dolgozatot írnak, akkor nekem is. Persze, igazságtalan lenne, ha az a pár lány is írna, de az is, hogyha nem. Más tanár úgy oldja meg, hogy mindenki ugyan azt a nehéz dogát írja pár ember miatt. Én máshogy rendezem az ügyet…

- Jó reggelt, srácok! – köszöntem nekik a terembe belépve.

- Jó reggelt, Ms.Go! – köszöntek vissza illedelmesen. Ez még azért ment.

- Mindent pakoljatok el, csak egy toll maradjon – kijelentésemre mindenkinek eltűnt a mosoly az arcáról és csendben pakolászni kezdtek. Kiosztottam a lapokat, ügyelve arra, hogy a lányoknak másik verziót adjak. – Óra végéig van időtök.

A napom többi része nem érdemel említést, elég… unalmas és egyhangú az egész életem… Na, azért ez nem igaz, egy ilyen legjobb baráttal, mint az enyém, nem lehet unalmas az élet.

Fél háromkor hagytam el az épületet néhány, az osztályomba járó diákkal. Ők kis aranyosak, még csak tizenöt évesek és normálisan tudnak kérdezni. Két fiatal hölggyel az oldalamon tartottam a kapu felé, ki is szúrva a rám váró alakot. Kivételesen tényleg nem öltözött feltűnően, hozzám igazodva, teljesen feketébe öltözött, haja akkor éppen világos barna volt. Még a körmét is feketére festette akkor. Látszott, mert bőszen nyomkodta telefonját unalmába, hátát a kerítésnek vetve. Kicsit megugrott, amikor elmélyült írogatásából felébresztettem azzal, hogy arcon fújtam.

- Azt mondtad, kettőkor végzel! – ”förmedt” rám, közbe zsebébe csúsztatva mobilját.

- Igen, hogy időbe ideérj. Negyed háromkor van vége az utolsó órámnak, csak még össze is pakoltam.

- Már kettőkor itt voltam.

- Lázas vagy? – tettem kezemet a homlokára.

- Néha én is tudok pontos lenni – forgatta meg szemeit duzzogva.

- Fel is írom a naptárba. Na, induljunk! – csaptam vállba és indultam meg hazafelé. Nem akartam, hogy még többen nézzék meg, vagy fel ismerjék. Még csak az hiányzott, hogy faggassanak miatta. Így is várható volt egy kis kérdezősködés…