Elő szél

°Az eső szakadt, a lehulló cseppek lassan átszínezték az aszfaltot. Egymással szemben álltunk a szakadó záporban, esernyő, vagy bármi védelem nélkül. Szememből könnycseppek hulltak, amik az ég könnyei miatt nem látszottak, de Ő látta rajtam, hogy megtörtem. Mosolyt erőltettem arcomra, és gyenge hazugság gyanánt, csak ennyit mondtam.

- Minden rendben!°

~¤~

Telefonom csörgése ébresztett, a már jól ismert csengőhangra nyöszörögve nyúltam a kis készülékért. A zöld jel megnyomása után fülemhez emeltem a kütyüt és rekedt hangon beleszóltam.

- Mi van?

- De morcos itt valaki! – nevetett bele hívóm a vonal túloldaláról. – Nem kéne már a suliban lennie a tanár néninek? – hangját pimasz kisgyerekekéhez hasonlóra változtatta, mire csak megforgattam szemeim.

- Nincs első két órám. Aludhattam volna még, ha nem keltesz fel…

- Hupsz, bocsi! – kuncogott bele a készülékbe.

- Már mindegy, de mért hívtál? És te hogy-hogy ébren vagy?

- Munka van, de az estém szabad, úgyhogy gondoltam neked szentelem az estém, holnap meg szombat, szóval bejárhatnánk a túránkat.

- Benne vagyok, kik jönnek?

- A banda, meg Daesik, Youngchoon és Daehoon. Lehet Yongsin is jön Seunghyunnal.

- Fasza, az összes palim ott lesz – nevetem el én is magam.

- Ugye milyen jó? Összehozom a háremed! Nem kell megköszönnöd! – elkuncogta magát mondata végén. – Mikor végzel? Elmegyek eléd a sulihoz.

- Kettőkor. Kérlek… Ma ne úgy öltözz fel, mint  akit telibe hányt egy csillámláma!

- Nem is szoktam úgy öltözködni! Nem tom’ miről beszélsz.

- Mutassak képeket?

- Inkább ne! – nevetve utasította el a ”csillámhányás ruháid, amiktől szabadulj meg” bemutatómat. Pedig olyan szép gyűjteményem van ezekről a darabokról, egyszer muszáj lesz megmutogatnom neki mind. – Akkor suli után találkozunk! Pá!

- Oksa, csákány! – jókedvűen nyomta ki a telefont, ezzel újra teljes csöndet teremtve szobámban. Álmosan terültem el az ágyon, az órám még csak háromnegyed nyolcat mutatott. Az első óra se kezdődött még el. Ennek örömére fejemet belefúrtam párnámba, kis gombóccá összehúztam magam és a takarót orromig felhúztam. Még hallottam, ahogy a dögöm… vagyis a cicám bejön a szobába és a lábamhoz fészkeli magát.

A személy, akivel beszéltem a legjobb barátom. Még alsó középben kerültünk egy osztályba és hamar jóba lettünk, mert én voltam az egyetlen lány, aki nem volt odáig érte, mert „juj ilyen fiatalon színész vagy”.Meg japánon egymás mellett ültünk és valahogy meglátta, miket hallgatok, és elkezdtünk róla beszélgetni. A jó ízlés már akkor is megvolt mindkettőnknél. Már gyerekként is kicsattant az energiából, és egész aranyos kölyök volt, a kis szemüvegével, kicsit ferde, vámpírszerű fogaival és nagy kutyus szemeivel, amik a mai napig is megvannak, pedig ma már egy felnőtt férfi.

Én akkor is a csendesebb gyerekek közé tartoztam. Az a tipikus ”bro” lány voltam az osztályban, aki fiúkkal lógott és már amennyire az iskolai egyenruha engedte, fiús voltam. Drága barátom mellett viszont én se voltam annyira csendes, az órákon sokszor beszélgettünk, szünetekben a baromságainktól zengett az osztályterem, már amikor jött suliba. Színészként sokat kellett hiányoznia.

Felső középbe is ugyan oda mentünk, és valahogy megint egy osztályba kerültünk. Másodikban történelem fakultációra mentem. Mit csináljon az ember lánya, ha úgy ragad rá minden, ami a múltban történt, mint normál emberre a kosz… Szeretem is a mai napig, így természetes volt, hogy, amikor választani kellett, a töri felé léptem. Barátom pedig színjátszó szakkörre ment minden délután, és mellette tanulta a drámát, az irodalmat és egy szerencsés lehetőség miatt énekelni is.

Egy sorozat szerep miatt felfigyelt rá egy cég, pontosabban az FNC, és a szárnyaik alá vették. Amikor pedig összeállt köré egy banda, nagyon lelkes lett a debütálás miatt. Hah, még emlékszem, amikor megláttam a debüt dalukat… Előtte nem nagyon hallottam énekelni, maximum, ha hülyéskedtünk. Pont ott volt nálunk, hogy együtt nézzük meg a klipet. Amint vége lett a számnak…

Teljesen ledöbbenve ültem az ágyamon a laptopomat szorongatva, mellettem barátom kíváncsian fürkészte arcomat, szokásos mosolyával, ami miatt sok lány olvadozni szokott.

- HONGKI EZ MÉGIS MI VOLT? – szólaltam meg végül.

- Nem tetszik? – kérdezte mosoly nélkül.

- Hülye vagy?! Mért kellett ahhoz egy banda, hogy megtudjam, milyen hangod van?! Öregeeem! – reakciómon elnevette magát. – De most komolyan! Hogy lehet egy ilyen... egy ILYEN srácnak, mint te, ilyen hangja?!

- Mintha valami selejt lennék… - játszotta meg a durcást, még mindig mosolyogva. – Akkor tetszik?

- Még kérded? Megvan az első számú rajongótok! Hallgassuk meg még egyszer!

- Akkor te vagy az első Primadonnánk – vigyorgott rám.

- Ha ez a fanjaitok neve, akkor igen! – újra elindítottam a számot, ami a Love Sick címet viseli és nagy szemekkel figyeltem a képet. – Ő kicsoda? – mutattam rá az egyik gitárosra.

- Ő Jonghoon. – válaszolt nekem készségesen.

- És ő? – böktem ujjammal a dobos srác felé.

- Minhwan, a maknae.

- És ő? – kérdeztem végig az összes tagot, ő pedig válaszolt és mesélt nekem róluk.

Nagyon odáig voltam az FT Island-ér már az első számuk óta. A zene stílusa is tetszett, és na! HongKi hangja elképesztő volt, és ezt nem elfogultságból mondom. Az évek során pedig csak még elképesztőbb lett. Ahogy ő maga is egyre kevésbé volt kisfiús, úgy a hangja is egyre erősebb és férfiasabb lett.

Persze emiatt a suliban is egyre több kis liba vette körül. Abba a korba voltunk, amikor mindenkinél volt barát, barátnő, kis szerelem, csalódás, és akkor fogadtuk meg, hogy nem fogunk egymásba szeretni és nem hagyjuk cserbe a másikat. A második szerintem egyértelmű, így csak megerősítettük a másiknak, hogy így lesz. Az első viszont ilyen kis légből kapott kijelentésnek tűnhet, hiszen az ember nem tudja irányítani kibe szeret bele. De mi úgy gondoltuk akkor, hogy velünk sose fog megtörténni, hogy a BFF szint tovább haladna.

Közép suli után go az egyetem felé. Amíg én történelem és irodalom szakos tanárnak készültem, ő megcélozta a Kyunghee Egyetem színház és film szakát. Színészi karrierjét nem akarta feladni, és nem is adta, hála az égnek!

És hogy most mi van? Mármint, ahol elkezdtem a történetet… Nos, 2015 év eleje, és ő turnézgat, filmezget, zenél, éli a kis rock sztárokéra emlékeztető életét, amibe valamiért rengeteg a szabadidő, ha itthon Szöulban tartózkodik, mindig van ideje engem zargatni és iszogatni a srácokkal.

Én meg… felső középben tanítok, szenvedek az érettségiztetéssel és a dolgozatok tengeréből sokszor ki se látok. Így, hogy mellé osztályfőnök lettem, még több dolgom akad, de addig is elfoglalom magam. Persze, van azért szabadidőm is, néha sikerül engem is elrángatniuk focizni, vagy végigjárni a szokásos túránkat. Ha nincs időm, és passzolni akarom az estét, akkor képesek eljönni a lakásomra és elvinni magukkal. Vagyis… bejönnek, rám parancsolnak, hogy öltözzek, de mivel mindig abba a ruhába vagyok otthon, mint amibe hazaérek a munkából, így felkap valamelyik és kivisznek a lakásból. HongKi meg zárja az ajtót. Jó fej társaság… De én bírom őket.

Legközelebb, amikor felébredtem már a megszokott ébresztő hangom rántott vissza a valóságba az álmaim tengeréből. Az ébresztőt többször is szundira nyomva, negyedóra fetrengés után, kínkeservesen kicsomagoltam magam a puha takaróm védelméből, kicsoszogtam a konyhába megcsinálni reggeli energiabombámat, a kávémat. Kedvenc bögrémbe töltöttem a fekete csodából, hozzátettem a számomra elég cukrot, és felöntöttem bőségesen tejjel. A kollégáimtól mindig megkapom, hogy a gyerekek isszák így, de nem tehetek róla, hogy így szeretem.

A jó hideg, életet adó löttyel kezembe vánszorogtam tovább a fürdő felé, ahova már előtte nap bevittem a ruháimat. Megmosakodtam, arcmosással, fogmosással mindennel együtt és egy villám felöltözés után, már felébredve mentem vissza a szobámba. Minden szükséges cuccomat behajigáltam a táskámba, a konyhába az ebédemet is bedobtam a tanszerek mellé. A macska megetetését követően pedig már indultam is el otthonról, gyalog… Mert jó volt az idő. Na, jó… Nem jött akkor busz, így muszáj volt.

Harmadik óra előtti szünetre értem be, a tanáriba lepakoltam a holmijaim, kaja a hűtőbe, a már előre kinyomtatott dolgozatokat magamhoz vettem az asztalról és célba vettem a ”kedvenc” osztályomat. Mint mindig, most is örültek nekem… Náluk ez annyit tesz, hogy a lányok csöndben figyelnek, ami tök király! De a fiúk, akik sajnos többségben vannak az említett osztályban… Szemtelenek és tiszteletlenek, lehetek én akármilyen rendes velük. Értem én, hogy huszonnégy évesen nem számítottam sokkal idősebbnek, de ez nem tudott érdekelni akkor se. Ha büntetést kapnak a hülyeségeikért, akkor meg a tanár a hülye. De, nekem mindegy volt, akkor se hatott meg túlzottan, ha megsértődtek rám. Ha nekik jó, hogy dolgozatot írnak, akkor nekem is. Persze, igazságtalan lenne, ha az a pár lány is írna, de az is, hogyha nem. Más tanár úgy oldja meg, hogy mindenki ugyan azt a nehéz dogát írja pár ember miatt. Én máshogy rendezem az ügyet…

- Jó reggelt, srácok! – köszöntem nekik a terembe belépve.

- Jó reggelt, Ms.Go! – köszöntek vissza illedelmesen. Ez még azért ment.

- Mindent pakoljatok el, csak egy toll maradjon – kijelentésemre mindenkinek eltűnt a mosoly az arcáról és csendben pakolászni kezdtek. Kiosztottam a lapokat, ügyelve arra, hogy a lányoknak másik verziót adjak. – Óra végéig van időtök.

A napom többi része nem érdemel említést, elég… unalmas és egyhangú az egész életem… Na, azért ez nem igaz, egy ilyen legjobb baráttal, mint az enyém, nem lehet unalmas az élet.

Fél háromkor hagytam el az épületet néhány, az osztályomba járó diákkal. Ők kis aranyosak, még csak tizenöt évesek és normálisan tudnak kérdezni. Két fiatal hölggyel az oldalamon tartottam a kapu felé, ki is szúrva a rám váró alakot. Kivételesen tényleg nem öltözött feltűnően, hozzám igazodva, teljesen feketébe öltözött, haja akkor éppen világos barna volt. Még a körmét is feketére festette akkor. Látszott, mert bőszen nyomkodta telefonját unalmába, hátát a kerítésnek vetve. Kicsit megugrott, amikor elmélyült írogatásából felébresztettem azzal, hogy arcon fújtam.

- Azt mondtad, kettőkor végzel! – ”förmedt” rám, közbe zsebébe csúsztatva mobilját.

- Igen, hogy időbe ideérj. Negyed háromkor van vége az utolsó órámnak, csak még össze is pakoltam.

- Már kettőkor itt voltam.

- Lázas vagy? – tettem kezemet a homlokára.

- Néha én is tudok pontos lenni – forgatta meg szemeit duzzogva.

- Fel is írom a naptárba. Na, induljunk! – csaptam vállba és indultam meg hazafelé. Nem akartam, hogy még többen nézzék meg, vagy fel ismerjék. Még csak az hiányzott, hogy faggassanak miatta. Így is várható volt egy kis kérdezősködés…